Igyekszem meglátni hétköznapjaim egyszerű örömeit. Ez a történet is egy ilyen apró örömmorzsa.
Megszoktam már, hogy – noha én úgy vélem dinamikusan vezetek, – a közlekedő társaim egyre többször lassúnak érzékelik járműves haladásomat.
Harmincas táblánál belterületen, a sebességkorlátozást betartva minduntalan kihívom a sorsot magam ellen és leelőznek. Akár a gyalogátkelőhelynél is.
Településen kívül pedig gyakorta megesik az, hogy egyes sofőrök a település tábla előtt két-háromszáz méterrel gondolják úgy, hogy megéri még innen is előzésbe kezdeni.
Egyik reggel 8 óra környékén utolértem egy helyközi buszjáratot. A jármű kb. 60-70 km/h-ás sebességgel haladt előttem. Ám az útvonalat tekintve, amely sok beláthatatlan kanyarból áll – gyorsan mérlegeltem, hogy a hátra levő utat Biatorbágyig kétségtelenül a busz mögött fogom megtenni.
Felvettem a tempóját és elég nagy kb. 80-100 méternyi követési távolságot hagytam köztünk.
Gondoltam az utánam jövőkre is, hogy beférjenek még előttem, ha a szokásos kamikáze előzésekbe kezdenek.
De mindhiába vártam az előzőket, ahogy a visszapillantóba néztem azt láttam, hogy 4-5 autó is szépen beállt mögöttem a sorba és biztonságos követési távolságot tartva lassan jöttek utánam, ahogy én a busz mögött.
Őszintén meglepődtem, annyira szokatlan tapasztalat volt ez a higgadt láncreakció.
Semmi extra gáz, semmi ügyeskedés, türelmetlenség.
Helyette nyugodt tempó, összehangolt haladás. Harmónia és együttműködés.
Kényelmesen, biztonságban mindannyian átértünk Biatorbágyra.
szerző: Véghné Karsai Anita, mentálhigiénés szakember
