','

' ); } ?> '; echo '.category-1perces { background-image: url(' . esc_url($featured_image_url) . '); }'; echo ''; } ?>
„Hitvallásunk, hogy aki betér hozzánk, az vendégként a süteményeken túl is kapjon valamit.” – Beszélgetés Andrész Zoltánnal

„Hitvallásunk, hogy aki betér hozzánk, az vendégként a süteményeken túl is kapjon valamit.” – Beszélgetés Andrész Zoltánnal

Az Andrész cukrászda egy családi cukrászműhely, melyet Andrész Zoltán cukrász és testvére, Edit irányít. A harminc éve mintaszerűen működtetett cukrászda Biatorbágy jóhírnevét öregbíti, jelentős helyet foglalva el a település kulturális, gasztronómiai értékei között. 2023 nyarán a város vezetése Zoltánnak és Editnek ítélte a Biatorbágy Városért – Életműdíjat, most pedig Pest Vármegye Közgyűlése az Év Iparosa díjjal méltatta munkásságukat. Ennek apropóján beszélgettem Zoltánnal családi hagyományokról, a desszertkészítés szépségeiről és arról, miért is szeretnek annyira Biatorbágyon élni.

Az Andrész-család már több mint nyolcvan esztendeje foglalkozik sütőiparral és malomiparral összefüggő tevékenységgel. Három generáció, melyet a kenyerek, péksütemények, desszertek egyik fő alapanyaga, a liszt köt össze. Ha jól tudom, Ön az első a sorban, aki cukrász lett. Honnan jött az inspiráció, hogy ezt a szakmát válassza?

A nagypapám pék volt, édesapám pedig malomipari mérnök szakmát szerzett és valóban, belőlem lett az első generációs cukrász. Gyermekkorom egyik legmeghatározóbb élménye, hogy az otthonunkat mindig isteni süteményillat lengte be, mert édesanyám mindig sütött – hol diótortát, almatortát, hol pedig buktát vagy meggyes piskótát -, én pedig mindig ott sertepertéltem mellette, mert mindig is nagy rajongója és persze tesztelője is voltam a süteményeknek, édességeknek. Mindent megkóstoltam nyersen és kisütve is. A cukrászat iránti érdeklődésem tulajdonképpen innen, a gyermekkori élményekből és az édes ízek szeretetéből eredeztethető. Amikor pályaválasztásra került a sor, adta magát, hogy cukrásznak tanuljak. És a kérdésre visszautalva, a liszten kívül még egy fontos dolog összeköt a nagyapámmal: a sós kifli, amely a hozzánk reggelizni betérő vendégek nagy kedvence, és amit a mai napig az ő eredeti receptje szerint készítünk el.

Mennyire változtak meg a fogyasztói igények a kezdetekhez képest, amikor megnyitották a cukrászdát?

Nagyon. De ez nem csak abból adódott, hogy az emberek ízlése megváltozott, hanem azért is alakult így, mert én magam is sok mindenen tudatosan változtattam. Régen főként hagyományos süteményeket készítettünk, ám ahogy egyre több helyen jártam a világban és vettem részt különféle képzéseken, úgy bővült a repertoárunk. Olaszországban a fagylaltkészítés fortélyait sajátítottam el, bekerültem egy olyan fagylaltkurzusra, amelyen csak akkor vehet részt valaki, ha meghívják. San Gimignanoban a háromszoros világbajnok iskolájában leshettem el a „gelato” készítésének a titkát. Belgiumban a csokoládé és a bonbonok világában mélyedhettem el, Franciaországban pedig a finom pékáru és a francia desszertek – az ún. monodesszertek – megalkotásának kulisszatitkaiba nyerhettem betekintést.

1993-ban még a hagyományos desszertekkel, tortákkal kezdtünk, aztán fokozatosan alakítottuk át a kínálatot és nagyjából 5-6 éve helyeztük át a hangsúlyt a látványos és intenzív ízvilágú monodesszertekre. Persze a sokak által kedvelt és keresett tradicionális sütemények a mai napig benne maradtak a szortimentben, hiszen vannak olyan klasszikusok – mint a Dobos torta vagy a Somlói galuska –, amelyek egyszerűen elhagyhatatlanok, de az elmúlt években a cukrász szakma robbanásszerű fejlődésnek indult, rengeteg új alapanyag került felfedezésre és már sokkal bátrabban párosítunk olyan ízeket is, amelyek elsőre nem tűnnek maguktól értetődő kombinációknak. A monodesszertekre egyébként is jellemzők az olykor merész, de megdöbbentően jól működő ízösszeállítások, amelyek páratlan kulináris élvezetet nyújtanak és bár sokkal több velük a munka, nekem mégis ezek elkészítése, a velük való kísérletezés okozza a legnagyobb örömet.

Cukrásztermékeikkel számos hazai és nemzetközi versenyen indultak, amelyeken több említésre méltó eredményt értek el.

2001-ben az általam megálmodott Monaco az Év fagylaltja díjat nyerte el, 2019-ben pedig Rómában kaptunk közönségdíjat Karamell Álom nevű fagylaltunkkal. Büszke vagyok rá, hogy magasrangú szakmai versenyek zsűrijében is számítanak rám, így az Év bejglije, vagy éppen Magyarország tortájának kiválasztásában.

Hogyan kísérletez ki újabb ízkombinációkat, textúrákat?

Általában jön egy ötlet, például, hogy a feketeribizlit kellene valamivel párosítani és elkezdek vele kísérletezni: adok hozzá mandulát vagy pisztáciát, végigveszem a különféle piskóta típusokat, elkészítem, megkóstolom mindenféle variációban. Aztán keresek bele valamilyen roppanós elemet és azon töröm a fejem, hogyan lehetne még tökéletesebb állagúvá tenni. Van például egy karamell batyunk, abba egy kellemes vajkaramellt álmodtam: ha valaki kettévágja a süteményt, kifolyik belőle.

Önnek melyik sütemény a kedvence?

Nem nagyon tudok egyet kiemelni, mert mindent szeretek, ami édes. A szakmám kellemes velejárója, hogy nagyon sok süteményt kóstolok, minden termékünket folyamatosan tesztelem, már csak a minőség miatt is. Ha mégis választanom kellene a kedvencek között, akkor a Somlói galuskát említeném, de az egyszerű, ribizli lekvárral készült linzer is nagy favorit.

2023-ban a testvérével, Fehérné Andrész Edittel vehették át a Biatorbágy Városért – Életműdíjat, most pedig az Év Iparosa díjjal méltatták munkásságukat.

Mindkettő nagy meglepetés volt számunkra. Az Életműdíj hatalmas elismerés nem csak nekem, de az egész családomnak és az Év Iparosa díj is rendkívül megtisztelő. Azt gondolom, egyik sem egyedül az én érdemem, hiszen a cukrászatunk az alapítása óta családi vállalkozásként működik, amelyben mindenkinek megvan a maga szerepe és feladata, mindkét díj egy jól működő csapatmunka eredménye. Persze a szakmai részét én viszem a cukrászdának, de mindent megbeszélünk, együtt ötletelünk a családdal, hogy mit és milyen irányba kellene fejleszteni, miben kellene újításokat bevezetni. Amíg édesapám élt, ő volt a cukrászda feje, az ő halálával édesanyám vette át a szerepét. Most hárman vagyunk a vállalkozásban: édesanyám, a nővérem és én. Amikor kifejlesztek egy új süteményt, leülünk hárman – és most már a feleségem és a lányom is csatlakozik hozzánk – mindenki megkóstolja és elmondja a meglátásait.

A lánya viszi tovább a stafétát?

A reményeim szerint igen. A lányom 24 éves és most tért vissza külföldről. Két évet töltött kint Svájcban, ahol egy elitszállodában dolgozott. Azért is támogattuk, hogy külföldre menjen, hogy lásson világot, gyűjtsön impulzusokat, tapasztalatokat, tanuljon recepteket. Nagyon tetszett is neki, de két év után azt mondta, most már szeretne hazajönni, mert úgy érzi, neki itt a helye Magyarországon, a családi vállalkozásban. Most együtt dolgozunk, nagyon jó ötletei vannak, ügyes, kreatív, kiváló a kézügyessége és az ízlelő érzéke. Nagyon reméljük, hogy a jövőben ő képviseli majd a cukrászdánkat.

Miért ragaszkodnak Biatorbágyhoz? Miért szeretnek itt élni?

Régebben Biatorbágy egy kis falu volt, ahol mindenkit ismertünk név szerint. Ha valaki születésnapi tortát szeretett volna vagy csak egy finom süteményt, hozzánk tért be és jó volt látni, hogy mosolyogva távozott. És hiába lett az évek alatt Biatorbágyból város, mi most is ugyanezt látjuk és érezzük. Szeretünk itt élni, részt venni a közösség életében. Jó ide tartozni és látni, hogy rengeteg a fiatal, a kisgyermekes család, akik az újításainkat is hatalmas lelkesedéssel fogadják. Egy jó cukrászda igazi közösségi hely, ahová az emberek nem csak azért térnek be, hogy megegyenek egy finom desszertet, de azért is, hogy találkozzanak egymással, beszélgessenek és jól érezzék magukat. Elkötelezett lokálpatrióták vagyunk, nagyon szeretjük a faluünnepeket, amiket mindig támogatunk is egy kifejezetten erre az alkalomra készített falutortával. Szeretünk örömet okozni és akkor érezzük igazán boldognak magunkat, ha nyüzsög a cukrászda. Hitvallásunk, hogy aki betér hozzánk, az vendégként a süteményeken túl is kapjon valamit.

„A könyv egy eszköz ahhoz, hogy a jövő generációját olvasóvá neveljük és bevezessük őket egy csodálatos világba” – Beszélgetés Uzonyi Edittel, a Karikó János Könyvtár vezetőjével

„A könyv egy eszköz ahhoz, hogy a jövő generációját olvasóvá neveljük és bevezessük őket egy csodálatos világba” – Beszélgetés Uzonyi Edittel, a Karikó János Könyvtár vezetőjével

Edit már több mint 30 éve foglalkozik könyvekkel, de megunni őket azóta sem tudta, sőt, egyre nagyobb csodálattal adózik nekik. Mert úgy gondolja, a könyv nem csak egy cél, de eszköz is, hogy a generációkat összekapcsolja, a gyerekeket és a fiatalokat pedig bevezesse egy fantasztikusan gazdag világba: a könyvek birodalmába.

Mióta dolgozol könyvtárosként és mit tapasztaltál, az évek alatt hogyan változtak meg az olvasói, könyvtárhasználati szokások?

Több mint 30 éve dolgozom könyvtárosként, a Karikó János Könyvtárban 15 éve kezdtem és akkor neveztek ki könyvtárvezetőnek, miután 2017-ben az intézmény önállóvá vált. Az itt töltött éveim alatt alaposan megváltoztak a könyvtárba járási szokások és a könyvtárhasználat is. Biatorbágy egyik örvendetes sajátossága, hogy a lakosság összetételében nagyon magas a gyerekek aránya – az olvasóink 50%-át ők teszik ki – a könyvtár pedig alkalmazkodott ehhez, nagy becsben tartja a gyerekolvasókat. Rengeteg könyvtári foglalkozást szervezünk óvodásoknak, iskolásoknak és büszkén mondhatom, hogy akik megismerik a könyvtárat, részt vesznek a rendezvényeinken, elhozzák a szüleiket, hogy írassák be őket hozzánk és törzsolvasóinkká válnak.

Az olvasói szokások az elmúlt évek alatt abba az irányba változtak, hogy már nem csak olvasni és kölcsönözni jönnek hozzánk, hanem közösségi térként, találkozóhelyként tekintenek a könyvtárra. Azt vettük észre, hogy az anyukák is szívesen ülnek be ide mesét olvasni a kisgyerekeiknek, programnak tekintik, ha rossz az idő vagy túl meleg van kint és az iskolások is nálunk találkoznak, beszélgetnek suli után. Vagyis a könyvtárba járás igazi szabadidős programmá vált.

Melyek most a legolvasottabb, legkeresettebb könyvek?

Az életrajzi könyvek mindig a kölcsönzési toplisták élén vannak: a divattervezők, színészek, énekesek élete sokakat érdekel. De a mozifilmek, sorozatok alapján íródott regények (vagy pont fordítva, amelyek alapján a közkedvelt filmek készültek) is nagyon népszerűek.

Neked hogyan indult a kapcsolatod a könyvekkel és hogyan vált hivatásoddá?

Már kisgyerekként szerettem a könyveket, mindig is elvarázsolt azok világa és elsős koromtól kezdve lelkes könyvtártag voltam. A pályaválasztásomat pedig elsősorban az határozta meg, hogy a magyar és a történelem volt a két kedvenc tantárgyam és mindenképpen olyan irányba szerettem volna elindulni, ami ezekre épül. Bevallom, gyerekként még nem annyira volt tudatos a könyvtáros szakma választása, de azt gondoltam, hogy ha nem tetszik, ez akkor is egy olyan alapot ad, ami mellé még bármi mást tanulhatok. De végül annyira megszerettem, hogy nem akartam módosítani az eredeti elképzelésen. A könyvtáros képesítés mellett pedagógus – magyar tanár- végzettségem is van, a kettőt együtt nagyszerűen kamatoztathatom a gyerekeknél, amikor az órákat, gyerekfoglalkozásokat tartom és a rendezvényeknél is sokat segít.

Milyen érzéssel lépsz be a mai napig a könyvtárba? Még mindig ugyanazzal a lelkesedéssel veszel kezedbe egy könyvet?

A lelkesedésem a könyvek és a szakmám iránt a mai napig nem halványult. Számomra a könyv nem csak egy cél, hanem egyben eszköz is. Én nem csak a könyveket, de az embereket is szeretem és a kettőt örömmel kapcsolom össze. Van olyan könyvtáros, akinek a könyvek a barátai, de az emberi társaságot már nem annyira kedveli, úgy éli meg a látogatókat, hogy behatolnak az ő birodalmába. Számomra viszont a könyv egy eszköz ahhoz, hogy minél több gyereket, vagyis a jövő generációját olvasóvá neveljük és bevezessük őket ebbe a csodálatos világba. A könyvtár falán sokáig olvasható volt egy Móra Ferenc idézet, miszerint „amelyik gyerek képet nézeget, az már olvas”. Az olvasás ugyanis a képekkel kezdődik.

Neked melyek a kedvenc műveid? Mit olvasol szívesen?

A nagy kedvencem Gabriel García Márquez: Száz év magány című műve. Ezt a klasszikust akárhányszor el tudnám olvasni anélkül, hogy ráunnék, de nagyon szeretem a nagy mesélőket is, például Mikszáthot. A mai generációk már jobban szeretik a cselekményesebb, gyorsabb könyveket és velem is előfordul, hogy szívesen elolvasok egy jó krimit. Jellemző rám, hogy hangulat alapján választok, ezért egyszerre több könyv is van az éjjeli szekrényemen. Mikor, milyen kedvem van, olyan típusú könyvet emelek le a polcról.

Mire vagy a legbüszkébb könyvtárvezető éveidből?

Az egyik büszkeségem, hogy míg anno 700 fővel kezdtünk, mára az olvasói létszámunk eléri a 2000-et. Emögött nagyon kemény munka van. Minden évben meg kell harcolnunk azért, hogy az olvasók újra bennünket válasszanak. Tévedés, hogy azzal, aki már beiratkozott, többé nincs teendő, hiszen adódhat úgy, hogy eltávolodik a könyvtártól. Időről időre olyan rendezvényeket kell kitalálni, amivel megtarthatjuk vagy vissza tudjuk őket csábítani. 14 évvel ezelőtt pont ilyen céllal találtam ki a családi vetélkedőket, melyeknek az volt a célja, hogy több generáció – nagyszülő, szülő és gyerek- együtt olvasson és megismerjék egymás kedvenc olvasmányait is, de itt a könyv tulajdonképpen csak eszköz ahhoz, hogy egy délelőttöt együtt töltsenek és jól érezzék magukat.

Hogyan készültök az ünnepekre: az adventre és a karácsonyra?

Az adventi készülődés főként a kicsikre koncentrálódik: adventi kézműves foglalkozásokkal, ajándékkészítéssel várjuk őket hetente kétszer. A felnőtteknek pedig úgy kedveskedünk, hogy Mikulás hetében elengedjük a késedelmi díjat, a környező települések lakói pedig beiratkozási díj nélkül tudnak könyvtártaggá válni.

„Én a zenét alapcsomagként kaptam a szüleimtől” – Beszélgetés Paár Julcsival

„Én a zenét alapcsomagként kaptam a szüleimtől” – Beszélgetés Paár Julcsival

Paár Julcsi előadóművész, zeneterapeuta, akinek nem csak hivatása alapköve, de lénye szerves része is a zene. A magyar népdal és népköltészet hetének apropóján mi másról beszélgettünk volna vele, mint a zene, a zeneterápia, a népzenei hagyományok jelentőségéről, életünkre gyakorolt elemi erejű hatásairól.

Mióta szerves része az életednek a zene?

A zene azóta része az életemnek és van jelen a mindennapjaimban, amióta beazonosítható emlékeim vannak. Zeneszerető családom van, amelynek minden tagja már gyermekkoromban is aktívan zenélt: édesanyám zongorázott – később én is ezt a hangszert választottam –, édesapám dobolt, a bátyám gitározott. Mindenki szeretett énekelni és így a zene természetes közegemmé vált. Nagyon korai gyerekkori élményem, ahogyan játék közben hangjátékokat, bakelit lemezeket, zenei műfajok sokaságát hallgatom. Nekem ezek a hatások alakították a képzeletvilágomat és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a zenét alapcsomagként kaptam a szüleimtől.

Mikor találtad meg a saját műfajodat, a saját hangodat? Milyen próbálkozásokon keresztül jutottál el a mai zenei világodhoz?

Az ember saját zeneiségével való kapcsolódása olyan, mint egy önismereti utazás, egy soha véget nem érő folyamat, melyet a keresés, a megtapasztalás és a fejlődés állandói határoznak meg. Persze vannak fix és meghatározó referencia pontok az életemben zeneileg, de soha nincs egy hosszan tartó statikus állapot. Gyerekként klasszikus zenét kezdtem el tanulni, aztán kamasz koromban megérkezett az életembe a népzene és azon keresztül az éneklés, ami ugyan addig is részem volt, de fókuszáltan csak később kezdtem el foglalkozni vele. Akkor éreztem rá, hogy nem a hangszeres muzsika, hanem a vokális zene lesz az, ami közelebb visz saját magamhoz. Műfajilag viszont mindig nagyon nyitott voltam. Bár az én zeneiségem origója és legmeghatározóbb alapegysége zenei anyanyelvünk, a magyar népzene, de ahhoz, hogy saját magamat zeneileg definiálni tudjam, nem lenne jó, ha beleragadnék egy műfajba. Vallom, hogy az ember különféle állapotaira, megéléseire más-más műfajok tudnak rezonálni. És zeneterapeutaként nagyon fontosnak tartom, hogy erről beszéljünk, ezt a személetet próbálom az emberekhez közel vinni.

Melyek azok a zenei műfajok, amelyekkel legjobban tudsz azonosulni?

Zeneterapeutaként mindenféle műfajjal dolgozom, válogatás nélkül. Tapasztalatom szerint az a zene tud terápiás lenni bárki számára, ami benne elkezd rezonálni és „gombokat” nyomogatni. Az, hogy ezek trigger pontként vagy relaxációs pontkén működnek, azon múlik, hogy éppen min dolgozik az ember. De hogy a kérdésre válaszoljak: én az akusztikus zenét szeretem, mégpedig azért, mert abban nagyon érződik a produktum mögött maga az ember, aki előállítja és önmagából létrehozza a zenét.

Zeneterapeutaként mit tapasztalsz, eltérően hat a gyerekekre és a felnőttekre a zene vagy a hatásmechanizmusa univerzális?

A zene univerzális, mint eszköz. A zeneterápiában a zene nem esztétikai céllal létrejövő elem, hanem az önkifejezés, a kapcsolódás, a traumafeldolgozás, a mobilitás és még sorolhatnánk hányféle terápiás cél elérésének eszköze. Innentől kezdve ugyanazzal a hatásmechanizmussal tud működni korosztálytól, hovatartozástól, identitástól függetlenül. A gyerekek esetében azért van „egyszerűbb” dolgunk, mert ők még mentesebbek a különféle társadalmi elvárásoktól, kevésbé akarnak megfelelni a közösségi normáknak, ezáltal felszabadultabban tudják a saját gyermeki énjüket megélni. Amikor az ember önmagával kapcsolódik a zenén keresztül – és itt nem elsősorban a passzív zenehallgatásra gondolok, hanem az olyan aktív zenei folyamatokra, mint az éneklés, a hangszeren való játék vagy egy közösségi zenei alkotás létrehozása – akkor mindenképpen a belső gyermeki énjét, kreatív teremtő minőségét veszi elő, ami a nulladik perctől jelen van az életében és ezen keresztül kezdi felépíteni a saját személyiségét, lépésről lépésre. Ezekhez a motívumokhoz nyúl vissza minden zenés tevékenység, legyen szó egy koncertről, egy otthoni zenehallgatásról, egy zeneterápiás folyamatról vagy  szabad játékról.

Vitathatatlan tény, hogy minden nemzet identitásának szerves része saját népdalkincse. Miért fontos, hogy a népzenei eszköztárunkat, a népdalokat, a népköltészetet, a mesét használjuk és ápoljuk kicsi kortól a halálunkig?

Azt kell meglátnunk és megértenünk, hogy a népzenei hagyomány egy globális élménycsomag, amit semmilyen más kulturális szegmens nem képes megadni. A kultúránk egy diverz univerzum, amelyen belül a néphagyomány ma már csak egy kis mikrovilág, de benne minden egyes kis résznek nagyon fontos helye van és ezek nagyon erős kölcsönhatásban vannak egymással. A mozgás, a tánc, a zene, a dal, a közösségi élmények, az alkotás különböző dimenziói a hímzéstől a fafaragáson át a gasztronómiáig, az emberélet fordulópontjaihoz kapcsolható egyéni és közösségi alkalmak egymástól elválaszthatatlan egységet képeznek, és olyan sűrűn vannak „összeszövetelődve”, hogy egy iszonyúan erős védőhálót alkotnak. Ezt nevezhetjük szociális hálónak, az egyén szempontjából pedig egyfajta identitásnak. Ha mindezt megkapja az ember, ebbe nevelődik bele és eszközként kapja a mozgást, a dalt és a különféle alkotó tevékenységeket, amiken keresztül önmagát tudja körvonalazni, saját megérzéseit, megéléseit tudja csatornázni a közösség számára, akkor egy nagyon egészséges és megtartó fejlődési struktúrát kap. Minden nép a saját hagyományos kultúrájában tudja a legelemibb azonosságot megtalálni. Ahogyan az anyanyelvünk fejlődik, vele együtt fejlődik a mozgásnyelvünk, a zenei anyanyelvünk, az egész kulturális formanyelvünk és mindaz, ami összekapcsol minket.

A gyermekeidnek is átadod ezt a tudáscsomagot? A zene ott van a mindennapjaitokban?

Azt gondolom, hogy azok az információk tudnak a legmélyebben beágyazódni, amelyekbe belenevelődünk, amik a legtermészetesebb jelleggel vesznek bennünket körbe. Bizonyos szempontból egyszerű dolga van a gyermekeimnek, bizonyos szempontból viszont nehéz: egyszerű, mert sokat zenélünk itthon és mert a zene a kapcsolódásaink egyik meghatározó eleme, zenével közelítünk egymáshoz. Ugyanakkor azt sem szeretném, hogy nyomást érezzenek magukon abba az irányba, hogy nekik feltétlenül ezzel kell foglalkozni. Nagyon hiszek abban, hogy minden ember megkapja a maga „tálentumát”és szülőként nagy kihívás, hogy ne a saját tehetségünket keressük és kérjük számon a gyermekeinken, hanem az ő saját, valódi adottságaikban támogassuk és bátorítsuk őket. Én ebben próbálom őket erősíteni és természetesen magamat adni: azt az embert, aki csak úgy tud létezni, ha zenével van körbevéve.

Összes videónk a szerzői jog védelme alatt áll. Engedély nélküli felhasználása tilos. (Szerzői jogi törvény: 1999. évi LXXVI. törvény)


Készítette és karbantartja a WEBOLDAL.NET

Hide picture //