A Biatorbágyon élő Ther Péter Pál nem sokkal a törökországi földrengés után egy szakmai kutatócsoport tagjaként járta meg a katasztrófa sújtotta területeket. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem doktoranduszát törökországi munkájáról és biatorbágyi kötődéséről is kérdeztük.
-Mióta él Biatorbágyon és mivel foglalkozik?
-2018-ban költöztünk ide az akkor már várandós feleségemmel, Annamarival. Az ő gyökerei vannak itt nagyszülőkig visszamenőleg unokatestvérekkel, nagynénikkel, nagybácsikkal, gyerekkori barátokkal. Közös döntés volt az ideköltözés; valamikor a kapcsolatunk legelején elhozott egy karácsonyi gálaműsorra, ahol nagyon megtetszett, hogy ennyire pezsgő ifjúsági élet van a városban. Én is ilyet akartam a gyerekeinknek. Egy picike faluból származom Veszprém mellől, ott sajnos ez nem volt adott.
-Hogyan kerültek Pátyon élő testvérével és kollégáikkal Törökországba?
-Tamás bátyámmal mindketten a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karának Szilárdságtani és Tartószerkezeti Tanszékén vagyunk: én doktorandusz, Tamás pedig mint oktató. Az ő kutatási témája kapcsolódik a földrengésekhez, így az, hogy Törökországba megy, csak idő kérdése volt. Engem tőle függetlenül keresett meg Völgyi István az Építőmérnöki Kar Hidak és Szerkezetek Tanszékéről, hogy nincs-e kedvem jönni. Ez február 8-án délután volt, másnap este már a gépen ültünk Joó Attilával (szintén a Hidak tanszékről), aki az egészet szervezte.
-Hogyan és mivel tud PhD hallgatóként, kutatóként segíteni ebben a katasztrófahelyzetben?
-Mindent összevetve nehéz megvonni a mérleget, mert a segítségünk messze nem volt olyan értékes, mint egy kutató-mentőé. Bármennyit is segítettünk, mi profitáltuk belőle a legtöbbet azzal a mennyiségű tapasztalattal, ami csak kevés embernek adatik meg. Így most elég nagy a felelősségünk abban, hogy az ott tapasztaltakat hogyan tárjuk a mérnöktársadalom elé, mit tanulhatunk belőle, és mi az, amit már eddig is jól csináltunk.
Talán két részre lehet bontani az utunkat:
voltunk Antakyában (a néhai Antiochia), ahol a HUNOR – a hivatásos magyar nehéz kutató-mentő mentőszervezet – (Hungarian National Organisation For Rescue Services – a szerk.) fogadott minket. Ők a földrengés másnapján, szerdán érkeztek, 17 embert és több, mint 100 holttestet hoztak ki a romok közül, mire mi találkoztunk velük. Eddigre a mentés folyamata már nagyrészt véget ért, így másnap, a kivonás előtt tettünk velük egy nagy sétát, közben a kutató-mentők és mi is meséltünk egymásnak. Ők a helyzetről, mi pedig az okokról, az épületek állapotáról. Nem dolgozik náluk tartószerkezeti szakértő, így a későbbiekre talán tudtunk átadni nekik valamiféle tartószerkezeti szemléletet romos épületek szemrevételezéséről. Ezt a közös munkát igyekszünk majd itthon is folytatni velük.
A másik fontos helyszín, ahol jártunk, Kahramanmaraş volt. Itt sikerült csatlakoznunk a helyi katasztrófavédelem, az AFAD mérnökeinek a munkájához, és a megrongálódott, de még talpon álló épületek osztályzásában segítettünk: bontandó, megerősíthető, javítandó és érintetlen kategóriába kellett sorolnunk ezeket. Az alatt a pár nap alatt, amíg ott voltunk, körülbelül 60 épületet értékeltünk szemrevételezéssel.
-Pontosan mit takart ez a szemrevételezés?
-Ez annyit tesz, hogy kívül-belül megvizsgáltunk mindent, amit csak tudtunk a szerkezettel kapcsolatban: oszlop-gerenda kapcsolatok, vasbeton lemezek, kitöltőfalak állapota stb., és ebből levontuk a megfelelő következtetéseket. Fontos, hogy úgy nem hozhattunk döntést egyetlen épületről sem, hogy abba ne mentünk volna be, kivéve persze, ha már kívülről is látszott, hogy életveszélyes. Műszeres vizsgálatokra az idő rövidsége miatt és az épületek konkrét tartószerkezeti terveinek hiányában nem került sor, ez majd a felújítás/megerősítés fázisában fog előkerülni.
-Érzelmileg bizonyára megterhelő lehetett ilyen körülmények között dolgozni. Hogyan tudták kezelni ezt a stresszt és nyomást?
-Az érzelmek ilyen esetben sajnos – vagy hála Istennek – az első pár órában túltelítődnek, így az ember átkapcsol és csak az épületekkel kezd el foglalkozni. Stressz és nyomás pedig nem rajtunk volt, hanem inkább az itthoniakon. Viszonylag szűkszavúan kommunikáltunk, hogy ne aggódjanak a kelleténél, az indokoltnál jobban. Itthon Annamari kettő, sógornőm négy gyermek mellett tartotta a frontot. Őszintén szólva, nekik szerintem nehezebb dolguk volt. Az ő helytállásuk nélkül mi sem tudtuk volna végezni a dolgunkat.
-Szeretnek Annamarival Biatorbágyon lakni?
-Szeretjük a várost, mert egyrészt kiváló helyen van, másfelől nem közömbös, hogy itt él a fél rokonság és a gyerekkori barátok. Ez elég nagy megtartó erő, és fontos is mindkettőnk számára, mert nemcsak Annamarinak, hanem nekem is népes a családom. És persze a torbágyi plébánián remek a közösség, a város pedig viszonylag nyugodt, sok a jó és érdekes program, valamint minden van, ami egy „rendes” kisvároshoz kell.
Ther Péter Pál A Völgyhíd TV-nek adott interjújában számol be törökországi küldetésükről, az interjú IDE kattintva érthető el.
