Czifra Zsuzsannának, a Biatorbágyi Általános Iskola és Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola igazgatójának immár másodjára szavaztak bizalmat kollégái és választották újra vezetőjüknek. Zsuzsanna csaknem 30 éve van a pedagógusi pályán és ez alatt az idő alatt rengeteg tudást és tapasztalatot szerzett arról, milyen egy igazán gyerek- és szülőbarát iskola, melynek mottója az életre nevelés.
Mikor és minek a hatására választotta a tanári pályát?
A gimnazista éveim alatt döntöttem el, hogy a tanári pályát választom, mert mindig is vonzottak a segítő szakmák és úgy gondoltam, a gyerekekkel való foglalkozás ki fogja elégetni ezt a vágyamat.
Hogyan lett iskolaigazgató?
Sok éven át dolgoztam Budakeszin iskolaigazgató helyettesi státuszban mielőtt megpályáztam volna ugyanott az iskolaigazgatói posztot. Biatorbágyra is úgy kerültem, hogy az akkori igazgató helyettesének hívott és az ő lemondását követően pályázat útján kaptam meg az intézményvezetői tisztséget. Közoktatásvezetői szakvizsgát és jogi szakokleveles közoktatási szakember vizsgát tettem, később kisebbségi-esélyegyenlőségi szakembernek képeztem magam, mert úgy gondoltam, a pedagógiai hozzáértés mellett nagyon fontos az aktuális jogszabályi környezet ismerete is.
Egy jó iskola a vezetőjéről és a tanárairól ismerszik meg. Egy igazgatónak ezért, a számos kötelezettsége mellett, folyamatosan oda kell figyelnie a kollégáira, hogy ne kopjon meg a motivációjuk. Ön milyen eszközökkel igyekszik ezt a motivációt fenntartani?
Az egyik legnehezebb feladat, a diákok és a tanárok motivációjának a fenntartása, hogy időben észrevegyük a jeleket és megelőzzük a kiégést. Rendszeresen járunk – az önkormányzat támogatásával – csapatépítő kirándulásokra, különböző közösségi rendezvényeket tartunk a pedagógusok részére illetve van, hogy képzésen, mentálhigiénés délutánon is közösen veszünk részt.
Milyen értékeket, nevelési elveket tart fontosnak intézményvezetőként, pedagógusként? A Biatorbágyi Általános Iskolának melyek a legfőbb, képviselt értékei?
Nagyon fontosnak tartom az egyénre szabott tanítást, bár ezt nagyon nehéz egy olyan általános iskolában megvalósítani, ahol sok tehetséges gyerek tanul, de számtalan olyan diák is megfordul, aki akár több tantárgyból is felzárkóztatásra szorul. Értékünknek tartom, hogy mind a tehetséggondozásban, mind a felzárkóztatásban a kollégáim kiemelkedően teljesítenek, szívvel-lélekkel csinálják. Vesszőparipám az idegennyelvi kompetencia fejlesztése, melyben az iskolánk kimagasló eredményeket tud felmutatni. Azt gondolom, hogy a magabiztos idegennyelv-ismeret ma már nélkülözhetetlen. Aki nem beszél legalább egy idegen nyelvet, az a munkaerő piacon gyakorlatilag elveszett.
30 éve van a pedagógusi pályán. A kezdetekhez képest mi az, ami most nehezebb és mi az, ami könnyebb?
Az elmúlt 30 év alatt nagyon sok minden változott. Azt tapasztalom, hogy a nevelésre egyre nagyobb hangsúlyt kell fektetni, miközben a tanárok kizárólagos szerepe a tudásmegosztásban egy kicsit háttérbe szorult, hiszen a gyerekeknek már olyan eszközök vannak a birtokában, amelyek segítségével szinte bármilyen információhoz és ismeretanyaghoz hozzáférnek.
A gyerekek hogyan változtak, milyen készségeik fejlesztésére van most szükség, ami tíz évvel ezelőtt még nem volt kulcsfontosságú, mára viszont azzá vált?
Az iskola elsődleges feladata a tudásátadás és a tanulók felkészítése az életre. Ugyanakkor olyan gyorsan változik a minket körülvevő világ, hogy például azokat a szakmákat, amelyekben a mai gyerekek majd valószínűleg el fognak helyezkedni, most még nem is ismerjük. Az azonban biztos, hogy vannak olyan készségek, amelyekre bizonyosan szükségük lesz a jövőben. Ilyen a megfelelő problémamegoldó- és alkalmazkodási képesség, a reziliencia, azaz a rugalmas gondolkodás, valamint az együttműködésre és kooperációra való készség.
A gyerekek jellemzően könnyebben alkalmazkodnak a változásokhoz, mint mi, felnőttek?
Szerintem nem mondok vele újdonságot, hogy a digitális képességeik összehasonlíthatatlanul jobbak, mint az X és az annál idősebb generációké. Mi csupán digitális bevándorlók vagyunk, míg a gyermekeink digitális bennszülöttek, ők ebbe a technológiai környezetbe születtek bele. Számukra az okostelefon, az applikációk magától értetődő dolgok, mint ahogy a digitális világban is teljesen otthonosan mozognak.
A kitartásban és a motivációban viszont mi vagyunk sokkal erősebbek, mint ahogy a szociális kapcsolódásban, élőszóbeli, személyes kapcsolatteremtésben is. A gyermekeinket olyannyira beszippantotta az online világ, hogy a kapcsolataikat is ott alakítják és ez azért szomorú, mert a mesterségesen generált világban nem hús-vér emberek, csupán azok „avatarjai” vannak jelen. A való életben pedig nem tudnak kapcsolatot teremteni még a saját korosztályukkal sem.
Ön szerint mi a legfontosabb feladata egy szülőnek és egy tanárnak? Hogyan tudják egymást erősíteni a gyerekek érdekében? Mely funkciókat kell a családban megkapnia egy gyereknek és mik azok, amelyek fejlesztése, erősítése az iskola kompetenciájába tartozik?
A pályafutásom során nagyon sokféle szülői attitűddel találkoztam már. Meglátásom szerint mi, pedagógusok akkor tudunk a nevelésben sikereket elérni, ha az iskola és a szülők célkitűzései közel azonosak. Ha egy szülő értéknek tartja a tanulást és ezt el is várja a gyermekétől, akkor az iskola ebben a törekvésében nagyon jól ki tudja egészíteni. Ha viszont teljesen más értékrendet képvisel a szülő, akkor a gyerek erre ráérez és ki is használja ezt a különbözőséget (ugyanúgy, mint ahogy az gyakran előfordul elvált szülők esetében). A nevelés elsősorban szülői kompetencia, hiszen a gyerek a családból érkezik hozzánk és oda is tér vissza az iskolában töltött órák után. Számára a család az igazi bázis, ahol az alapvető viselkedés normákat, a társas lét szabályait el kell sajátítania. Erre az iskola egyedül nem képes, ha a szülői háttér és támogatás hiányzik.
Ön hogy látja, milyen problémákkal küzdenek a mai gyerekek? Mi jellemző a mostani általános iskolás korosztályra?
Bármilyen furcsán is hangzik, a legnagyobb problémának az elmagányosodást látom, már ebben a korosztályban is. Nagyon gyakori jelenség, hogy a szülőknek nincs elég ideje arra, hogy a gyerekeikkel foglalkozzanak. Erre vonatkozóan született is egy kutatás, miszerint egy átlagos magyar szülő mindössze napi 7 percet beszélget a gyermekével, ami elborzasztóan kevés. Nem csoda, hogy ezek a gyerekek úgy érzik, nem elég fontosak a szüleik számára, hiszen ami igazán fontos számunkra, arra odafigyelünk, időt és figyelmet szentelünk neki. A gyerekek vágynak a figyelemre. Ezért is szoktam a kollégáimtól azt kérni, hogy töltsenek minél több időt a gyerekek között és érdeklődjenek arról, mi történik velük, hogy vannak, mi foglalkoztatja őket. Mert már ennyi figyelemtől is megnyílnak és egészen jó kapcsolat tud kialakulni a pedagógus és a tanulók között.
Sokat vitatott téma a különórák kérdése. Önnek mi ezzel kapcsolatban a véleménye: mennyi különóra egészséges egy általános iskolás számára? És mennyire fontos a napirend?
Sajnos még mindig sok szülő úgy gondolja, hogy a napirend korlátozza a gyereket, pedig ezek a korlátok fogódzót, támpontot és biztonságot adnak neki és az egészséges idegrendszeri éréshez, fejlődéshez is nélkülözhetetlen. A napirend és a mindennapos, megszokott rutin hiánya az iskolában figyelem- és koncentrációzavarban mutatkozik meg a gyerekeknél. Különórák tekintetében nem tudok és nem is lehet általános érvényű szabályt mondani, mert minden gyerek más, az egyéni adottságok a mérvadók. Nagyon támogatom a sportfoglalkozásokat, köztudott, hogy nagyon keveset mozognak a gyerekek és még a mindennapos testnevelés mellett is rengeteg levezetetlen energiájuk marad. A sport mellett a zene is jó stresszlevezető, egyben fejlesztő tevékenység. Nagyon sok zeneiskolásunk van és a képzőművészetek iránt fogékony gyerekeknek is szervezünk foglalkozásokat. Én úgy gondolom, hogy érdemes különórára, foglalkozásokra járatni a gyerekeket, de csak akkor, ha abban ők is örömüket lelik.
Immár második ciklusát kezdi meg iskolaigazgatóként, milyen fő célokat tűzött ki az elkövetkező öt évre?
Az iskolát az előző ciklusban sikerült egy minőségibb oktatási pályára állítani. Negyedik éve működünk két tanítási nyelvű intézményként, amire hatalmas az igény. A nyelvoktatást szeretném a továbbiakban is fejleszteni, még magasabb szintre emelni. Ezen kívül nemrégiben új épületbe költöztünk, ami által sokkal jobb lett az infrastruktúránk, a különböző kommunikációs technikai eszközökkel való ellátottságunk, ezt szeretnénk a tanítási órákon is kihasználni.Amikor pályakezdő voltam még mindenhol az ún. frontális oktatási modell szerint folytak a tanórák, azaz a tanár a táblánál állva magyarázott, a gyerekek pedig azt csinálták, amire a pedagógus utasította őket. Ez a modell azonban mára már nagyon idejétmúlttá vált és a mai gyerekek erre egyre kevésbé fogékonyak. Ezért nálunk az együttműködésen alapuló óraszervezési módok – más néven kooperatív technikák – kerülnek inkább előtérbe. Azt gondolom, és azt tapasztalom, hogy ez a technika a legalkalmasabb arra, hogy életre neveljük a tanulóinkat, hiszen nincs olyan munkahely, ahol ne kellene valakivel együttműködni.
A felelősségteljes pozíció mellett Ön miből merít motivációt, hogyan tud pihenni, töltekezni?
Nagyon szerencsés vagyok, mert nagyon összetartó családom van. A legtöbb erőt belőlük: a gyerekeimből, unokáimból és persze a fantasztikus barátaimból merítek. Ezen kívül nagyon szeretek úszni és miközben rovom a hosszakat a medencében, nagyszerűen át tudok gondolni dolgokat, rendszerezem a gondolataimat. És mivel gyönyörű helyen lakom, erdő közelében, sokat sétálok és kirándulok.
Mennyire tudja tartani a munka és a magánélet egyensúlyát?
Bevallom, ebben sajnos nem vagyok túl jó, úgyhogy ezen a téren még fejlődnöm kell.
Pedagógusként, iskolaigazgatóként tudna-e tanácsot adni a szülőknek, ami segíthet abban, hogy jól induljon a tanév?
A pedagógusoknak minden évben ki szoktunk tűzni egy jelmondatot és próbáljuk a tanévet annak a jegyében végigcsinálni. Idén a jelmondatunk: „Lehetőségünk van rá.” Ennek jegyében minden lehetőséget igyekszünk kihasználni. A szülőknek pedig azt tanácsolom, hogy legyenek minél többet a gyermekeikkel és használják ki a vissza nem térő, együtt töltött időt, mert az évek nagyon gyorsan elszállnak, a gyermekeink egy szempillantás alatt felnőnek.
