Jövőre lesz 30 éve, hogy a helyi közművelődésben tevékenykedik. Vezetett Irodalmi Kört, szervezett országos bábjátékos tanulmányi versenyt, de ő volt az is, aki id. Hegedűs Lóránt püspököt Biatorbágyra hívta Ady-estet tartani. Színjátszó kört szervezett, ahol maga is színpadra állt, legutóbb pedig a felnőtt bábcsoport tagjaként lépett föl. Újságot szerkeszt, megjelentek interjúkötetei, s legújabban podcast beszélgetésekbe fogott. Három, felnőtt gyermeke, hat unokája van és egy csodás férje, akiről még mindig csillogó szemmel mesél. Azt sugározza, teljes az élete. Szádváriné Kiss Máriával, a Biatorbágyi Juhász Ferenc Művelődési Központ igazgatónőjével beszélgettem.
Gyerekként mi szerettél volna lenni?
Kicsinek óvó néni, aztán gyógyszerész, majd pszichológus. Középiskolában viszont már tudatosan arra készültem, hogy magyar szakos középiskolai tanár lesz belőlem. Annak ellenére, hogy nagyon nehezen tanultam meg olvasni: amikor elsős voltam, az anyukám sokat betegeskedett, ezért a nagymamám tanult többet velem, aki az olvasmányokat felolvasta, így gyorsan megtanultam hibátlanul, kívülről a szöveget. Csak a szigorú felmérőn, amikor a tanító néni asztalánál kellett olvasni, derült ki, hogy nem követem, nem ismerem rendesen a betűket…
Az irodalommal való első igazán meghatározó találkozásom a gimnáziumban történt, amikor az Antigonét kellett elolvasnunk. Szabó István, a sárbogárdi gimnázium igazgatója tanította a magyart és jól emlékszem, egy teljes órát végigbeszélgettünk ketten, a drámát elemezve. Az osztálytársaim boldogok voltak, mert „elvittem a balhét”, az igazgató meg azért, mert az Antigoné kapcsán ilyen lelkesedéssel valószínűleg ritkán találkozott egy diák részéről. Talán az emberi kapcsolódások lélektana fogott meg, amit Szophoklész zseniálisan ábrázolt. Ettől a szereplésemtől kezdve aztán senki nem mosta le rólam, hogy magyar szakos leszek. És én valóban nagyon megszerettem az irodalmat, a verseket kiemelten és mindenki legnagyobb döbbenetére faltam a szakirodalmat.
És magyar tanár is lettél?
Elsőként magyar-francia szakra jelentkeztem és mindössze fél ponton múlt, hogy nem vettek fel Szegedre. Majd egy év képesítés nélküli tanítóskodás után az ELTE magyar- történelem szakos hallgatója lettem. Bár akkor meggyőződésem volt, hogy középiskolában fogok tanítani, már az egyetem alatt elkezdtem dolgozni a Nyelvtudományi Intézetben – a nyelvtörténeti osztályon-, Benkő Lóránd professzor úr invitálására; egy fantasztikus közegben töltöttem még két évet diploma után „tudományos segédmunkásként” azzal a tervvel, hogy kutatok, doktorálok, tanítok majd. De szép sorban, egymás után megszülettek a gyermekeim: 1990-ben Anna, 15 hónappal később Lilla, majd rá 18 hónapra Dani. A tanítás ugyan vissza-visszatért az életembe, de sosem kapott főszerepet: tanítottam egy évet általános iskolásoknak média tantárgyat és oktatok alkalmanként középfokú felnőttképzésben szakmai tárgyakat.
Úgy tudom, nem tősgyökeres biatorbágyi vagy. Miért Biatorbágyra költöztetek?
Sárbogárdon éltem, a férjem is vidéki, de a megismerkedésünkkor már Budán lakott. A diplomaosztóm utáni héten házasodtunk, s a 17. kerületben, egy kis panel lakásban kezdtük a közös életünket. De ahogy jöttek a gyerekek, kinőttük. S mikor édesapám ápolása miatt hazaköltöztem hosszabb időre a két kicsivel, a férjem eladta a fejünk fölül (persze közös akarattal) a lakást, így egy évet távházasságban éltünk, mi Sárbogárdon, a férjem a szüleinél, Budán. Hetente egyszer és hétvégén találkoztunk. Már majdnem feladtuk, hogy a budai agglomerációban találjunk új otthonra, amikor az Attila utcában ráleltünk arra a házra, amibe első látásra beleszerettünk. Ide született a kisfiúnk. A település is nagyon megfogott, gyakran kijártam a temetődombra naplementét nézni. Érdekelt a falu: felpakoltam mindhárom gyerekemet a babakocsira és úgy jöttem-mentem a városban, intéztem az ügyeimet. Síkvidéki lányként elbűvölt a dimbes-dombos táj látványa! 1992-ben adták át a Faluházat, pont abban az évben, amikor beköltöztünk a biatorbágyi otthonunkba, így a helyi közművelődési intézménnyel egyidős lakosok vagyunk.
Hogyan kerültél a biatorbágyi kulturális élet központjába?
Több, mint hat évig voltam otthon a gyerekekkel és akkor már nagyon vágytam vissza a felnőttek világába. A rendszerváltás után a civilek kezdtek feléledni és ennek köszönhetően 1994-ben megszületett a Biatorbágyi Ökumenikus Művelődési Egyesület (BÖME). Mi hitünket gyakorló keresztényként fontosnak tartottuk, hogy ahol élünk, legyen református gyülekezet, ahova csatlakozhatunk. A biai gyülibe jártunk, ahova a BÖME vezetője is, az akkori alpolgármester, Győrik Ferenc, aki irodalmi kör alapítására toborozott embereket. No, én rendesen megkritizáltam a felhívást, mire visszakaptam a labdát, hogy akkor csináljam. Lelkesen belefogtam, élveztem, hogy még több és hasonló érdeklődésű embert megismerhettem. Még regnált a Faluház igazgatója, előálltam, hogy szeretnék egy irodalmi előadás-sorozatot tartani. Ő megkérdezte: és fog ez valakit érdekelni? Ez még jobban inspirált a szervezésre, s előadókat hívtam, amikor sétáltam a gyerekekkel, akkor ragasztottam a plakátokat. Olykor engem is megdöbbentett, milyen sok embert érdekelt az irodalom (vagy talán a közösség?). Akiktől én tanultam, őket akartam megismertetni másokkal is. Így lett meghívott vendég Kuklai Antal Pilinszky-kutató, Grétsy László nyelvész, és id. Hegedűs Lóránt püspök úr, aki Adyról tartott előadást. Az ő látogatása hatalmas eseménynek számított, tömeg jelent meg a Faluházban. Hallottam, hogy többen találgattak: ki ez a háromgyermekes édesanya és hogyan sikerült neki elhívni a püspököt? Innen nőtte ki magát a versmondó kör, ahol magunk verseltünk és én szerkesztettem a műsorokat, a zeneiskolai tanárok pedig örömmel muzsikáltak velünk. Ezek az összejövetelek azért válhattak igen hamar sikeressé, mivel a Faluház, az igazgató betegsége miatt leállt, az emberek pedig igényelték a kulturális programokat. Így 1996-ban az Önkormányzat, illetve Palovics Lajos polgármester felkért az igazgató helyettesítésére egy évre. „Ugyanazt fogod csinálni, mint eddig és még fizetést is fogsz kapni érte” – mondták nekem.
Milyen volt újra munkába állni?
Ekkora „kiszabadulásra” nem számítottam, lelkesedésből nem volt hiány, az újdonság mindig csábított, de a vezetés, a szakma… A pelenka mellől hirtelen egy intézmény élén, egy egyszemélyes házban találtam magam. Ráadásul, nem minden gyerekemet vették föl az oviba. Egy teljes hónapot kellett úgy végigdolgoznom, hogy az egyébként Sárbogárdon élő, nyugdíjas édesapám vigyázott a gyerekeimre. Az első napomat reggel 8 órakor kezdtem és csak este 8-kor keveredtem haza, amitől sem édesapám, sem a férjem nem voltak elragadtatva. És ez nem egyszer ismétlődött. De már sok ember ismert és bárkihez fordulhattam segítségért. Beiratkoztam egy szakmai képzésre is, ami rengeteg hasznos tudást adott és a szakmához kapcsolt annyira, hogy amikor egy év után döntenem kellett, maradtam, s a férjem és az édesapám sem beszélt le. 1997-ben öt évre megválasztottak a Faluház és a Karikó János Könyvtár vezetőjének, de 2002-ben már nem pályáztam újra.
Hol dolgoztál ezután?
A Pest Megyei Közművelődési Intézetbe hívtak, ahol nagyon sokat tanultam, többek között hét évig szerkesztettem a szakmai periodikát. S itt szerettem bele az újságírásba, ami rövid ideig a főállásom is lett és a mostani munkám is nagy hasznát látja. De közben mindig tudtam a helyi kultúráról. 2012-ben tértem vissza Biatorbágyra, immár egy komoly méretű kisvárosi intézménybe, ami újabb kihívást jelentett, elsősorban vezetői szempontból.
Mire emlékszel legszívesebben, mire vagy büszke ebből a majd három évtizedes szakmai pályádból?
Az irodalmi körös erdélyi turnénkra, a színjátszó kör próbáira, a gyereknapokra szívesen emlékszem. Komoly értéknek tartom, hogy sokszínű és viszonylag stabil csapattal dolgozunk évek óta. Azt hiszem, jól érzik magukat nálunk a munkatársak, s elfogadnak bennünket a településen is. Büszke vagyok a fantasztikus Szenior klubunkra és a több évtizedes bábos hagyományainkra, a gyermekbábos érték megőrzésére, fejlesztésére, a Bábosházra, a felnőtt bábcsoport elindulására, aminek én is tagja vagyok. A bábjáték szülőként is kedves nekem, mert egy rövid ideig mindhárom gyermekem részt vett a Nánási-házaspár foglalkozásain. Különleges emlékem a 2002 májusi gyerekbábos találkozó, ahol mindhárman szerepeltek. Ekkor már eldöntöttem, hogy nem fogok újra pályázni a Faluház vezetésére. De a bábos projektet nehezen engedtem el – az előadás alatt csöndben kilopóztam az iskola udvarára és könnyezve búcsúztam. A következő években mégis visszahívtak konferálni a bábos találkozókon, majd a Pászti Miklós Alapfokú Művészeti Iskola felkérést kapott, hogy szervezze meg az I. Országos Bábjátékos Tanulmányi Versenyt. Az akkori oktató, Nánási Marika, valamint Bolyki Eszter, az iskola igazgatója azzal a feltétellel vállalta, ha én segítek nekik. Így lettem részese ennek a csodálatos eseménynek. Azt gondolom – és ezt nem egyszer megtapasztaltam-, hogy ha valamit el tudsz engedni, az akár többszörösen visszatér hozzád.
Volt olyan időszak, amikor azt érezted, nőként, édesanyaként, hogy nagyon nehéz?
Bizony voltak és vannak ilyen időszakok, ugyanakkor mindig érzem a családom megtartó erejét, a férjem a teljes hátországot biztosítja és mindig védőhálót tart nekem. Nagyon hálás vagyok ezért neki! Lehet, hogy ma már több dolgot másként csinálnék, miközben azt gondolom, minden okkal történik az életünkben. (Ezért is jó látnom, hogy a magasan képzett lányaim jelenleg milyen odaadással vállalják az édesanya szerepet.) Merész vállalás volt három kicsi gyerekkel visszaállni egy intenzív munkába, de akkor vitt a naivak bátorsága és a vágy a kimozdulásra. És talán nem csak rám jellemző, hogy gyakran azt éreztem, pengeélen táncolok: a dolgozó nő és a családanya feszült egymásnak bennem. Sajnos a helyzetet nehezítette az is, hogy anyukám korán meghalt, nem foglalkozhatott az unokáival, bár az édesapám igyekezett a nagymamát is pótolni. Aztán a zömmel férfiakból álló képviselő-testületekkel való együttműködés, kommunikáció sem volt egyszerű sosem. Ha szereted, amit csinálsz, terveid vannak, nőként talán nehezebb megtalálni az egyensúlyt, hogy mikor kell kiállnod és harcolnod magadért, az ügyedért és mikor jobb visszavonulni a háttérbe. Tanulni kell azt is, hogy ne legyél mindig érzelemvezérelt, ne vegyél mindent magadra, mert lehet, hogy az nem is neked, csak az ügynek szól.
Még milyen felismeréseket hoztak számodra az eltelt évek, miben változtál a legtöbbet és mi foglalkoztat most leginkább?
Gyakran megtapasztaltam azt a bibliai mondatot, hogy, „az én erőm erőtlenség által ér célhoz”. Nagyon fontos felvállalni ugyanis, ha valamiben segítségre van szükséged. Az élet nem egyszemélyes történet! A közművelődési munka sem egyéni, mindig közösségben működik, ma sem egyedül egy emberen múlik semmilyen program. Egyszemélyes ház vezetőjeként anno rengeteget kértem, s azzal csak gazdagodtak az emberi kapcsolataim, épültek közösségek és senki nem gondolta, hogy ettől rossz szakember lennék.
Extrovertált ember vagyok, hajlamos hatalmas érzelmi amplitúdóval működni és nem mindig számoltam el háromig, mielőtt kimondtam valamit vagy ahogyan kimondtam valamit. Viszont a kimutatott lelkesedésem többször tudott másokat is lelkesíteni. Az is fontos, hogy amit tudunk, helyesnek tartunk, azt képviseljük higgadtan! És adott esetben tudjunk bocsánatot is kérni. A helyes önértékeléshez hosszú út vezet és sosincs vége ebben előre haladni. Ha sokáig nem boldogulok egy elakadásommal, nem restellek (gondolom, a személyiségemből fakadóan is) külső segítséget kérni, akár szakembertől is. Nekem mindig hasznos volt a vezetői pályázat megírása is, mert az jól mutatja, honnan hova jutottam.
Amióta megszülettek az unokáim – hat fantasztikus apróság büszke nagymamája vagyok – újra bajlódnom kell az időmenedzsmenttel. Ahhoz, hogy rájuk is legyen szabadidőm, arra van szükség, hogy újrastrukturáljam a napjaimat. A kollégáim szerint már az első unokám jó hatással volt rám. Igyekszem a fontosságot, az ügyek súlyát jobban mérlegelni, a feladatokat delegálni, és a belső folyamatok fejlesztésén is sokat jár az agyam. És persze próbálok fölfelé és befelé is figyelni, de ebben (is) bőven van feladatom.
