Dr. Egervári Ágnes orvosszakma iránti rajongása egy ultrahangos berendezéssel indult még középiskolás korában és szinte egyenesen vezetett el addig, hogy ma a Biatorbágyi Egészségház igazgatója. A doktornő szívügye, hogy felhívja az emberek figyelmét a betegségmegelőzés, a rendszeres szűrések fontosságára. A gyógyítás a munkája és a hivatása is egyben, de az életében mégis a családja a legfontosabb.
Hogyan fogalmazódott meg Önben először, hogy orvos szeretne lenni és miért választotta a neurológia szakirányt?
Alapvetően kutatni szerettem volna és a kémia, biológia mindig is érdekelt, ezért úgy gondoltam, az orvosi diploma egy olyan irány, ami ideális lehet számomra, hiszen mindkettőt ötvözi. A neurológia irány pedig úgy jött az életembe, hogy harmadikos gimnazistaként beneveztem az OKTV-re. Ajkán nőttem fel és olvastam a helyi hírekben, hogy ultrahang készüléket kapott az ajkai kórház ideggyógyászati osztálya. Megkerestem őket, hogy a versenyesszémet írhatnám-e erről a készülékről, a benne rejlő lehetőségekről és hogy tudnak-e ebben segíteni. Szerencsémre fiatal és ambiciózus főorvos gárda dolgozott ott akkor, akik nagy örömmel fogadták az érdeklődésemet. Megmutatták a készüléket és mindent elmagyaráztak. Persze az a gép még messze nem olyan volt, mint a mostani, modern képalkotó ultrahangos berendezések, de akkoriban az is hatalmas technológiai előrelépésnek számított.
Aztán eljött a középiskola vége Ajkán, jelentkeztem az egyetemre – és az eredményt meg sem várva – elmentem a kórház ideggyógyászati osztályára segédápolónak. Egy évig ott dolgoztam mielőtt elkezdtem volna az egyetemet. Szerencsém volt, mert a neurológiai osztály fiatal főorvosa nagyon komolyan vette, hogy belőlem egyszer majd orvos lesz, ezért a szárnyai alá vett: mindig kaptam plusz feladatokat és vitt magával beteget vizsgálni.
A neurológia később is szerelem maradt?
Teljes mértékben, bár akkoriban ez a terület leginkább rejtvényfejtéshez hasonlított, hiszen nem volt CT vagy MR, éppen ezért komoly kihívást jelentett, hogy a beteg reflexeit vizsgálva következtessek, mi lehet a fejében. Az eszköztáram mindössze egy reflexkalapácsból és a röntgen adta igen korlátozott lehetőségekből állt, és az agyi elektromos működéseket tudtuk vizsgálni. Meg kellett tanulnom, merre mennek az egyes idegpályák, azok hol kereszteződnek és az egyszerű, kétkezi betegvizsgálat alapján következtettem arra, hogy pontosan hol van és mi a probléma. Ám én ettől nem riadtam vissza, sőt kihívást láttam benne és úgy gondoltam, ez az orvostudomány legizgalmasabb része. Később persze a modern berendezések megjelenésével sokkal könnyebb és precízebb lett a diagnosztika és fejlődött a terápia is. Ennek köszönhetően mára már számtalan olyan betegség vált kezelhetővé, amelyekkel a pályám elején, eszköz híján még a legnagyobb szaktekintélyek sem igazán tudtak mit kezdeni.
Az ultrahanggal a szerelem egyébként később is megmaradt: győri kollégáimmal elsőként kezdtük ezzel a módszerrel vizsgálni az agyat ellátó nyaki nagy ereket is, majd a megfigyeléseinket, tapasztalatainkat publikáltuk. Mivel ez akkoriban komoly szakmai fejlődésnek számított, megkaptuk érte a Markusovszky-díjat.
A több évtizedes praxisa során mit tapasztalt, a betegségek hogyan változtak? Kirajzolódik valamilyen tendencia, hogy bizonyos betegségek előfordulása, halmozódása napjainkban sokkal erőteljesebb?
Az elmúlt évtizedekben a betegségek illetve azok megközelítése és kezelési metódusa is változott. Azt hittük, a huszadik század megbirkózik a fertőző betegségekkel, az orvostudomány széles tárházával nyerésre állunk, ehhez képest az elmúlt években megtapasztalhattuk a covid-járvány kapcsán, hogy a természet mindig tud újat mutatni, ismeretlent hozni, amire még nem létezik megfelelő kezelési protokoll vagy recept, ezért kellő szakmai alázattal kell hozzá közelíteni.
Vagy említhetném a demenciát, ami a pályám kezdetén még ritka betegségnek számított, aztán, ahogy az átlagéletkor egyre nőtt, egyre magasabb lett az idős emberek száma, így egyre inkább népbetegséggé vált; ennek a betegségnek ugyanis a magas életkor a legnagyobb kockázati tényezője.
A mai tudásunk szerint rendelkezésre állnak már olyan módszerek, amelyekkel a demencia kialakulását meg lehet előzni vagy esetleg késleltetni, lassítani lehet?
Nagyon komoly kutatások vannak azzal kapcsolatban, hogy az Alzheimer-kórnak a folyamata hogyan és miként indul el, de hogy pontosan miért és hogyan kezdenek el a kóros fehérjék lerakódni az agyban, arról még mindig nincs elegendő tudásunk. Azt viszont tudjuk, hogy a demencia kialakulása szorosan összefügg a szív- és érrendszeri betegségekkel, az agyi érelváltozások, a szívritmuszavar és a magas vérnyomás miatt. Így nyugodtan kijelenthetjük, hogy minden, amit a szívünk védelmében teszünk, az az agyunkat is védi. Életmódbeli tényezőkkel meg tudjuk előzni az olyan típusú demencia kialakulását, melynek hátterében szív- és érrendszeri probléma áll (ez nagyjából az esetek egyharmada). Oda kell figyelni a szívritmuszavarra, a magas vérnyomásra, ha szükséges, szedni kell rá az orvos által felírt gyógyszert, ezen kívül ügyelni kell a testsúlyunkra, a rendszeres mozgásra és az egészségtudatos táplálkozásra is, az élvezeti szerekről, így a dohányzásról pedig érdemes mielőbb leszokni. Mindezekkel a demencia-esetek egyharmada megelőzhető.
Hogy látja, mennyire egészségtudatosak ma az emberek? Eljárnak szűrésre?
Úgy látom, hogy egészségtudatosság terén még nagyon sok teendő van Magyarországon. Sajnos még mindig az az általános nézet, hogy ha úgy érezzük, nincs semmi bajunk, akkor felesleges orvoshoz menni. Amikor meg van, akkor meg azt várjuk, hogy azonnali, instant megoldást kapjunk és egyik napról a másikra gyógyítson meg az orvos. Pedig a betegségek jó része megelőzhető, és ha korai stádiumban kerül felfedezésre, nagy eséllyel gyógyítható is, de ehhez nem elég az orvos, nekünk is tennünk kell. Tudatossággal és prevenciós szemléletmóddal kiküszöbölhető a komolyabb probléma kialakulása és elfajulása, legyen szó korai stádiumban felfedezett emlőrákról, bőrgyógyászati elváltozásokról – például festékes bőrdaganatokról-, férfiaknál prosztatarákról vagy akár vastagbél daganatokról. A gasztroenterológusok szerint a bél jóindulatú daganata 8-10 év alatt válik rosszindulatúvá. Ha valaki rendszeresen eljár szűrésekre és a szakember időben elcsípi az elváltozást, mindez elkerülhető. Jó lenne, ha mindenki legalább úgy tekintene a testére és úgy vigyázna az egészségére, mint egy új autóra, amelyet rendszeresen elvisz ellenőriztetni a szervizbe.
A biatorbágyiak ilyen szempontból különösen jó helyzetben vannak, hiszen az elmúlt években az Egészségház, az Egészségfejlesztési Iroda és a Biatorbágyi Önkormányzat anyagi támogatása révén nagyon sokféle szűrővizsgálat – többek között mammográfia, prosztataszűrés, anyajegyszűrés, csontsűrűségmérés – is elérhetővé vált helyben és ezek körét igyekszünk az Egészséges Biatorbágy program támogatásával tovább bővíteni.
Ezzel párhuzamosan pedig megfigyelhető egy olyan tendencia is, hogy az emberek az internet segítségével magukat diagnosztizálják. Ön mit tapasztal ezzel kapcsolatban?
Sajnos rengeteg ilyen esettel találkozom. Persze nagyon jó, hogy van internet és Google, mert sokszor valóban nagyon hasznos, ugyanakkor orvosi diagnózis felállítására nem alkalmas. Nem véletlenül kell olyan sok éven át tanulni a medicinát. Azzal nincs semmi probléma, ha a beteg tájékozódik, de ha egészségügyi panasza van, érdemes szakemberhez fordulni és őt kérdezni. De talán a legfontosabb, hogy járjon el rendszeresen szűrésekre, hiszen ma már sokféle ingyenes lehetőség is rendelkezésre áll. Addig törődjünk az egészségünkkel, amíg megvan és vigyázzunk rá! A betegségeket sokkal könnyebb megelőzni, mint kezelni és gyógyítani.
Egy Önnel készült interjúban olvastam, hogy a demencia kutatása és gyógyítása, valamint az idősgondozás a szívügye. Hogy látja, milyen most az idősek helyzete, a családok mennyire állnak ott az idősek mellett?
Valahogy az élet hozta úgy, hogy egyre többet foglalkoztam időskorúakkal. Biatorbágyon immár húsz éve működtetjük az idősotthont, öt éven át vezettem a Katolikus Szeretetszolgálatot. Világszerte általános jelenség, hogy növekszik az idősek száma a fejlett társadalmakban. Magyarországon is lassan 20 százalék körül van a 65 év felettiek aránya. Miközben az átlagéletkor megnőtt, az életünk utolsó tíz esztendejében ápolásra, gondoskodásra szorulunk. Ehhez képest a családok egyre kisebbé és töredezettebbé váltak az elmúlt évtizedekben és a családtagok jellemzően egyre messzebb laknak egymástól. Egyre kevesebb az együtt élő, többgenerációs nagycsalád, ahol a mindennapi élet terheit a generációk megoszthatják egymással, legyen szó gyerekgondozásról vagy a nagyszülők ellátásáról. Ennek hatására az intézményes szociális gondozás iránti igény drasztikusan megnőtt, többek között azért is, mert egyre több az egyszemélyes háztartás, az egyedül élő idős ember és eljön az a pont, amikor már nem tud magáról gondoskodni és a távgondozás sem elegendő. És ez nem feltétlenül abból adódik, hogy a gyerekek ne szeretnének gondoskodni a szüleikről, egész egyszerűen a jelen körülmények között sokszor ez nem megoldható.
Szendvics generációnak nevezzük azokat a negyven-ötvenéveseket, akiknek a gyerekeikről is gondoskodniuk kell, miközben már a szüleik is ápolásra szorulnak. Emellett ők a derékhad, akiknek a munka frontján is helyt kell állni nap mint nap. Ez pedig egy nagyon nehéz élethelyzet.
Mi az, amire orvosként, szakemberként fel szeretné hívni az emberek figyelmét?
Leginkább arra, hogy ne gondoljunk az egészségünkre úgy, mint egy magától értetődő és örökké tartó állapotra. Amíg megvan, hajlamosak vagyunk nem vigyázni rá és abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy örökké fogunk élni. Pedig az idős korra tudatosan készülni kell és leginkább akkor, amikor még erőnk teljében vagyunk. Érdemes lenne végiggondolni, ki fog majd rólunk gondoskodni és segíteni nekünk, ha egyszer történik velünk valami. Akkor kellene erről dönteni, amikor még erre képesek vagyunk és lehetőségünk van rá. Már csak azért is, mert ezzel a méltatlan helyzeteket is el lehet kerülni.
Az orvosi szakma, a gyógyítás hatalmas felelősséggel járó hivatás. Hogyan tudta ellensúlyozni ezt a fajsúlyos tevékenységet és hogyan teremtett egyensúlyt a munkája és a magánélete között?
Arról, hogy ez az egyensúlyteremtés mennyire sikerült a munkám és a magánéletem között, talán a családomat lenne érdemes megkérdezni. Annyi azonban bizonyos, hogy sokszor komoly zsonglőrmutatványt jelentett, hogy az élet hozta különböző szerepek között egyensúlyt tudjak tartani. Nőként pedig olykor különösen nehéznek tartottam ezt a mutatványt. A párommal –aki szintén orvos- sok egyeztetést igényelt, hogy mikor, ki ügyel és ki lesz, aki hozza-viszi a gyerekeket és otthon marad velük, ha betegek. 3 gyermekem van, ma már mind felnőttek, Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig egyszerű volt a sok feladat, szerep összehangolása és akkor is, ha azt mondanám, hogy ez mindig jól sikerült. Talán ők jobban csinálják majd. Mostanában pedig már inkább azon gondolkozom, milyen sok bepótolni való van még az életben – például utazás, zene –, ami eddig kimaradt. Azt azonban mindenképpen kihangsúlyoznám, hogy nagyon hálás vagyok azért, hogy van családom, soha nem tudtam volna elképzelni, hogy az egész életemet a munka töltse ki, bármennyire is fontos számomra a hivatásom.
A gyermekei közül van, amelyik a szülei nyomdokaiba lépve az orvosi pályát választotta?
A legnagyobb fiunk a légimentő-szolgálat vezetője, őt rendesen sikerült „beoltani” a gyógyítás, a szakma iránti elköteleződéssel. A lányunk és a kisebbik fiunk viszont egy teljesen más szakmát választottak, ők sikeres közgazdászok.
