Paár Julcsi előadóművész, zeneterapeuta, akinek nem csak hivatása alapköve, de lénye szerves része is a zene. A magyar népdal és népköltészet hetének apropóján mi másról beszélgettünk volna vele, mint a zene, a zeneterápia, a népzenei hagyományok jelentőségéről, életünkre gyakorolt elemi erejű hatásairól.
Mióta szerves része az életednek a zene?
A zene azóta része az életemnek és van jelen a mindennapjaimban, amióta beazonosítható emlékeim vannak. Zeneszerető családom van, amelynek minden tagja már gyermekkoromban is aktívan zenélt: édesanyám zongorázott – később én is ezt a hangszert választottam –, édesapám dobolt, a bátyám gitározott. Mindenki szeretett énekelni és így a zene természetes közegemmé vált. Nagyon korai gyerekkori élményem, ahogyan játék közben hangjátékokat, bakelit lemezeket, zenei műfajok sokaságát hallgatom. Nekem ezek a hatások alakították a képzeletvilágomat és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a zenét alapcsomagként kaptam a szüleimtől.
Mikor találtad meg a saját műfajodat, a saját hangodat? Milyen próbálkozásokon keresztül jutottál el a mai zenei világodhoz?
Az ember saját zeneiségével való kapcsolódása olyan, mint egy önismereti utazás, egy soha véget nem érő folyamat, melyet a keresés, a megtapasztalás és a fejlődés állandói határoznak meg. Persze vannak fix és meghatározó referencia pontok az életemben zeneileg, de soha nincs egy hosszan tartó statikus állapot. Gyerekként klasszikus zenét kezdtem el tanulni, aztán kamasz koromban megérkezett az életembe a népzene és azon keresztül az éneklés, ami ugyan addig is részem volt, de fókuszáltan csak később kezdtem el foglalkozni vele. Akkor éreztem rá, hogy nem a hangszeres muzsika, hanem a vokális zene lesz az, ami közelebb visz saját magamhoz. Műfajilag viszont mindig nagyon nyitott voltam. Bár az én zeneiségem origója és legmeghatározóbb alapegysége zenei anyanyelvünk, a magyar népzene, de ahhoz, hogy saját magamat zeneileg definiálni tudjam, nem lenne jó, ha beleragadnék egy műfajba. Vallom, hogy az ember különféle állapotaira, megéléseire más-más műfajok tudnak rezonálni. És zeneterapeutaként nagyon fontosnak tartom, hogy erről beszéljünk, ezt a személetet próbálom az emberekhez közel vinni.
Melyek azok a zenei műfajok, amelyekkel legjobban tudsz azonosulni?
Zeneterapeutaként mindenféle műfajjal dolgozom, válogatás nélkül. Tapasztalatom szerint az a zene tud terápiás lenni bárki számára, ami benne elkezd rezonálni és „gombokat” nyomogatni. Az, hogy ezek trigger pontként vagy relaxációs pontkén működnek, azon múlik, hogy éppen min dolgozik az ember. De hogy a kérdésre válaszoljak: én az akusztikus zenét szeretem, mégpedig azért, mert abban nagyon érződik a produktum mögött maga az ember, aki előállítja és önmagából létrehozza a zenét.
Zeneterapeutaként mit tapasztalsz, eltérően hat a gyerekekre és a felnőttekre a zene vagy a hatásmechanizmusa univerzális?
A zene univerzális, mint eszköz. A zeneterápiában a zene nem esztétikai céllal létrejövő elem, hanem az önkifejezés, a kapcsolódás, a traumafeldolgozás, a mobilitás és még sorolhatnánk hányféle terápiás cél elérésének eszköze. Innentől kezdve ugyanazzal a hatásmechanizmussal tud működni korosztálytól, hovatartozástól, identitástól függetlenül. A gyerekek esetében azért van „egyszerűbb” dolgunk, mert ők még mentesebbek a különféle társadalmi elvárásoktól, kevésbé akarnak megfelelni a közösségi normáknak, ezáltal felszabadultabban tudják a saját gyermeki énjüket megélni. Amikor az ember önmagával kapcsolódik a zenén keresztül – és itt nem elsősorban a passzív zenehallgatásra gondolok, hanem az olyan aktív zenei folyamatokra, mint az éneklés, a hangszeren való játék vagy egy közösségi zenei alkotás létrehozása – akkor mindenképpen a belső gyermeki énjét, kreatív teremtő minőségét veszi elő, ami a nulladik perctől jelen van az életében és ezen keresztül kezdi felépíteni a saját személyiségét, lépésről lépésre. Ezekhez a motívumokhoz nyúl vissza minden zenés tevékenység, legyen szó egy koncertről, egy otthoni zenehallgatásról, egy zeneterápiás folyamatról vagy szabad játékról.
Vitathatatlan tény, hogy minden nemzet identitásának szerves része saját népdalkincse. Miért fontos, hogy a népzenei eszköztárunkat, a népdalokat, a népköltészetet, a mesét használjuk és ápoljuk kicsi kortól a halálunkig?
Azt kell meglátnunk és megértenünk, hogy a népzenei hagyomány egy globális élménycsomag, amit semmilyen más kulturális szegmens nem képes megadni. A kultúránk egy diverz univerzum, amelyen belül a néphagyomány ma már csak egy kis mikrovilág, de benne minden egyes kis résznek nagyon fontos helye van és ezek nagyon erős kölcsönhatásban vannak egymással. A mozgás, a tánc, a zene, a dal, a közösségi élmények, az alkotás különböző dimenziói a hímzéstől a fafaragáson át a gasztronómiáig, az emberélet fordulópontjaihoz kapcsolható egyéni és közösségi alkalmak egymástól elválaszthatatlan egységet képeznek, és olyan sűrűn vannak „összeszövetelődve”, hogy egy iszonyúan erős védőhálót alkotnak. Ezt nevezhetjük szociális hálónak, az egyén szempontjából pedig egyfajta identitásnak. Ha mindezt megkapja az ember, ebbe nevelődik bele és eszközként kapja a mozgást, a dalt és a különféle alkotó tevékenységeket, amiken keresztül önmagát tudja körvonalazni, saját megérzéseit, megéléseit tudja csatornázni a közösség számára, akkor egy nagyon egészséges és megtartó fejlődési struktúrát kap. Minden nép a saját hagyományos kultúrájában tudja a legelemibb azonosságot megtalálni. Ahogyan az anyanyelvünk fejlődik, vele együtt fejlődik a mozgásnyelvünk, a zenei anyanyelvünk, az egész kulturális formanyelvünk és mindaz, ami összekapcsol minket.
A gyermekeidnek is átadod ezt a tudáscsomagot? A zene ott van a mindennapjaitokban?
Azt gondolom, hogy azok az információk tudnak a legmélyebben beágyazódni, amelyekbe belenevelődünk, amik a legtermészetesebb jelleggel vesznek bennünket körbe. Bizonyos szempontból egyszerű dolga van a gyermekeimnek, bizonyos szempontból viszont nehéz: egyszerű, mert sokat zenélünk itthon és mert a zene a kapcsolódásaink egyik meghatározó eleme, zenével közelítünk egymáshoz. Ugyanakkor azt sem szeretném, hogy nyomást érezzenek magukon abba az irányba, hogy nekik feltétlenül ezzel kell foglalkozni. Nagyon hiszek abban, hogy minden ember megkapja a maga „tálentumát”és szülőként nagy kihívás, hogy ne a saját tehetségünket keressük és kérjük számon a gyermekeinken, hanem az ő saját, valódi adottságaikban támogassuk és bátorítsuk őket. Én ebben próbálom őket erősíteni és természetesen magamat adni: azt az embert, aki csak úgy tud létezni, ha zenével van körbevéve.
