Az Aranycsapat 1953. november 25-én a londoni Wembley stadionban 6:3 arányban legyőzte a hazai pályán akkor már 90 éve veretlen angol válogatottat. 30 évvel ezelőtt ennek a sporttörténelmi győzelemnek az emlékére, a Magyar Labdarúgó Szövetség november 25-ét a Magyar Labdarúgás napjává nyilvánította. Ennek alkalmából kerestük meg Vincze Gábort, a biatorbágyi Viadukt SE Utánpótlás edzőjét valamint a felnőtt csapat vezetőedzőjét, hogy a hazai foci múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgessünk.
A magyar labdarúgó válogatott sorozatban harmadszor kvalifikálta magát a labdarúgó Európa Bajnokságra, ráadásul csoportelsőként, a csoportküzdelmek során vereség nélkül. Hova emeli ez a nagyszerű siker a magyar labdarúgás megítélését Európában illetve az egész világ fociéletében?
Nagyon jót tett a magyar sportnak, hogy a magyar válogatott ennyire töretlenül és sikeresen vívta meg ezt az európai selejtezőt is. Az, hogy háromszor egymás után ki tudtunk jutni Európa Bajnokságra, hatalmas és egyedülálló dolog a hazai focitörténetben. Az pedig, hogy most mindezt csoportelsőként, veretlenül és más mérkőzéseket is beleszámítva nagyon jó statisztikával tudta a magyar válogatott teljesíteni, büszkeségre okot adó és tiszteletre méltó teljesítmény, ami már csak azért is fantasztikus, mert még olyanok is figyelemmel követték a meccseket, akik egyébként nem kifejezetten focirajongók. Azt gondolom, hogy most még a százezres stadion is kicsi lenne, hogy minden érdeklődő beférjen.
Ön szerint vannak olyan tehetségek a mostani magyar labdarúgó válogatottban, mint a 70 évvel ezelőtti aranycsapatban?
Most mindenki Szoboszlairól és Sallairól beszél, de én azt gondolom, hogy ennek a magyar válogatottnak összességében a csapategység a legnagyobb erénye, a szövetségi kapitánnyal, a stábbal, mindenkivel együtt. Bravúrosan rakták össze a csapatot, nagyon tudatosan építgették és ennek meglett az eredménye. Nyilvánvalóan, ha a képességeket nézzük, páran kiemelkednek ebből a válogatottból: Szoboszlai, Sallai, Dibusz, Orbán és persze Gulácsi, aki kiváló kapus, de ez a csapat egészében véve is nagyon értékes. Ugyanakkor napjaink fociját és nemzeti válogatottját nagyon nehéz lenne az Aranycsapattal összehasonlítani és talán nem is lenne igazságos, hiszen anno a magyar foci olyan elit ágon volt, hogy akkoriban az volt a követendő példa: a mi játékstílusunkat tanították világszerte, az akkori magyar edzők módszereit utánozták.
Mennyire motiválhatja a mai gyerekeket a sportágválasztásnál az elmúlt évek sikeres magyar labdarúgása?
Ez a sikerszéria mindenképpen motiválja és lelkesíti őket és ez azért is nagyon jó irány, mert amikor az én generációm volt aktív labdarúgó – az 1990-es, 2000-es években -, az egy keserves időszak volt. A hazai foci ezer sebből vérzett és ebben az is közrejátszott, hogy sem az akkori politika, sem a nagy cégek, mint lehetséges mecénások nem támogatták a sportágat. Ezért még nagyobb örömmel látom, hogy a mai gyerekek Szoboszlai és Sallai mezben járkálnak és nem külföldi focistákat választanak példaképnek. Mert hiszem, hogy a magyarságnak a legnagyobb ereje az lesz, ha a magyar gyerekek Szoboszlaik és Sallaik akarnak lenni. Itt az ideje, hogy újra saját hőseink legyenek, mert már olyan régen volt Puskás, Grosics, Albert Flórián, Détári és Gera! Ránk férnek az új példaképek.
Mitől lesz valakiből jó focista? Ön mit tanít az edzettjeinek?
Én mindig azt próbálom előtérbe helyezni, hogy technikailag legyenek felkészültek, hiszen minél több labdaérintésük van, annál jobban tudják majd a megszerzett tudást és gyakorlatot éles helyzetben is előhívni. Vagyis az út az, hogy minél többet gyakoroljanak, focizzanak akár a játszótéren, iskolában, akár otthon vagy a barátoknál. Régebben a foci volt a mindene a gyerekeknek, mindenhol rúgták a bőrt, ahol csak lehetett, hiszen csak egy labda kellett hozzá. Sajnos, ez megváltozott, a mai gyerekek nem fociznak annyit és általában véve is kevesebbet mozognak, sokkal inkább ülnek a számítógép, Playstation elé játszani vagy közösségi felületeket böngészni, okostelefont nyomkodni. Ezek az újfajta lehetőségek megváltoztatták a gyerekek mentalitását. Nekünk ez nem volt, mi nem tudtuk ilyen dolgokkal elütni az időt, mi fociztunk és ez hasznunkra vált.
A hozzám járó gyerekekből én nem akarok mindenáron futballistát nevelni, sokkal inkább sportot szerető és sporthoz kötődő fiatalemberekké szeretném formálni őket, akiknek próbálok minél több technikai dolgot megtanítani.
A Viadukt SE 9 utánpótlás csapattal, valamint lánycsapattal, óvodás programmal és iskolai programmal is rendelkezik. Hány gyermeket jelent ez Biatorbágy város labdarúgásának életében?
Ugyan pontos statisztikát nem tudok, de az biztos, hogy több száz gyerekről beszélünk. Számomra mindig hatalmas öröm azt látni, hogy Biatorbágyon milyen aktív sportélet van! Rengeteg gyerek edz az utánpótlásban és a piciktől a felnőtt csapatig szervezett rendszerben működik az egész. Természetesen vannak gyerekek, akiket pár év után el kell engednünk, de ez egyáltalán nem baj, sőt, nekünk az a célunk, hogy ha úgy látjuk, egy gyerek szintet tud lépni, akkor segítsük őt a fejlődésben. Több partner klubbal állunk kapcsolatban, amelyek magasabb szintet képviselnek és ahová nyugodt szívvel küldhetjük őket. A fő cél az utánpótlás nevelés, így ha 14-15 éves korára pár tehetséges gyereknek tudunk segíteni, hogy magasabb szintre kerüljön és ott meg is állja a helyét, akkor jó munkát végeztünk.
Ne feledkezzünk el a felnőtt csapatról sem! Hol tartanak most a bajnokságokban?
Sajnos a felnőtt csapat jelenleg nem áll túl szép pozícióban, de reményre ad okot, hogy fiatal a társaság és több új, utánpótlásból kinövő játékost is próbálunk beépíteni. Meglátjuk, mit hoz a tavasz, egy biztos: sok munka kell még ahhoz, hogy az első hat-nyolcban benne legyünk. Idén erről ugyan lemaradtunk, de azt gondolom, hogy jó úton járunk, és tavasszal újra megpróbáljuk.
